1. Életrajzi töredékek

A vihar

Még nem jártam iskolába. Erdőkkel körülvett otthonunk felett hatalmas vihar tombolt. Édesapám karjaiba vett, a konyha üvegezett ajtajában bámulhattam az ítéletidőt. Villámlott és dörgött szakadatlanul. Édesanyám, testvéreimmel együtt, térden állva imádkozott. Kicsi voltam, nem vettem részt az imában, nem is fogtam föl a veszélyt. A villámok fényénél messzire elláthattam, úgy tűnt, egészen a mennyországig. Megkérdeztem édesapámat: honnan ez a nagy dörgés, ezek a fénylő villámok? Apám így felelt: „Tudod, kisLeányom, gonoszak lettek az emberek, s az Úristen most kisujját felemelve megfenyíti őket. Arra figyelmeztet minket, hogy jók legyünk.” Megkérdeztem: … S mi történik akkor, ha az Úristen a nagyujját emeli fel?” Apám kicsit elgondolkodott, majd így felelt: ”Akkor, kisLeányom, mindannyian meghalunk.”

Ez volt talán az első eset, amikor megsejtettem valamit az ítéletből, amiről annyi üzenetet nyertem az Úrtól. *

* Miután Natália nővér részletekbe menően soha nem mondta el önéletrajzát, ez a fejezet, amely a nővér személyes sorsának alakulásával foglalkozik, csak töredékes lehet: mindazonáltal a feljegyzett életrajzi töredékből világos képet nyerhetünk a nővér alakuló életpályája felől.

A kórus és a kötényke

Hatévesen voltam elsőáldozó. Ez az esztendő egy nagy örömet és egy nagy bánatot hozott nekem.

A bánat oka: kántorunk énekkart szervezett, de nem lehettem énekkari tag, mivel sem hallásom, sem énekhangom nem volt. Az elsőáldozás előtti napokban a kántor mégis ezt mondta „holnap gyere fel te is a kórusra, Marika!” Nagyon boldog lettem, pontosan megjelentem a próbán. Két ének után így szólt: „Eridj le a kórusról, Marika, hamisan énekelsz!” Borzasztóan sírtam. Édesanyám azonban szeretettel elmagyarázta, hogy az elsőáldozáskor az én énekem az imádság lesz.

Hófehér ruhában, csipkés köténykében járultunk a szentáldozáshoz. Ezen a napon keresztanyám vendége voltam. Fia, Janó siketnéma volt. Egy kosár frissen szedett cseresznyével kínált meg. A cseresznyét megettem és akkor vettem észre, hogy a köténykém piros lett tőle. Nagyon sírtam és elmondtam Keresztanyámnak. Ö azt mondta: „Ne sírj, Marikám! Ha végeztem a főzéssel, én kitisztítom a kötényedet.” Én a kezemben tartottam továbbra is a piciny köténykét. Ebéd előtt egyszer csak bejött Keresztanyám a konyhából és kérte a köténykét. Ekkor leeresztettem azt. Keresztanyám erre hangosan azt mondta: „Marikám! Hófehér a te köténykéd, nincs azon mit mosni!” – Ekkor és ez után is mindig tudtam, hogy Jézus, Aki a Szentáldozásban hozzám jött és velem van, kitisztította, eltüntette a foltokat az én kis köténykémről.

A titokzatos hölgy

Elcsentem a Szentírást, és olvasgatni kezdtem. Két gondolat ragadott meg: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél", és: „Amit egynek a legkisebbek közül tesztek, Nekem teszitek." 14 éves koromban ferences harmadrendi fogadalmat tettem, s 15 éves koromban az is világossá vált előttem, hogy nem akarok férjhez menni. Mindig csak Jézus vonzott, akivel nemegyszer találkoztam is. Belső látással ekkor már királyokat és koldusokat láttam magam körül. Néztem az egyiket nagy hatalmában, de múlandó pompájában is; néztem a másikat igazságvágyó szegénységében, de ugyanolyan múlandóságában. Kinek adjam hát szeretetemet? Annak, aki mindig él, s mindenkor örvendezik szeretetemnek.

Nyolc testvérem közül már csak én élek, és egy öcsém. Stefánia húgom – aki szintén apáca lett, és már meghalt – még otthon, a családi házban, sokat segített nekem. Vasárnaponként édesanyám megengedte, hogy az ünnepi ebéd után mi, lányok, felváltva mosogassunk el, és tegyük rendbe a konyhát. Stefike engem mindig imádkozni küldött, mert soha sem ellenkeztem vele, és látta, mennyire szeretek csendben elvonulni.

Egyik nyáron, alkonyat felé, a padláslétra legalsó fokán ültem. Néztem a gyönyörűséges eget; lelkem mintha elszállt volna. Egyszer csak kinyílott házunk kiskapuja. Egy asszony lépett be. Leugrottam a létráról, elibe siettem; szép volt, s valami túlvilági imádságos boldogság sugárzott belőle. „Talán ez lesz a ház, ahol engem befogadnak” – szólt az ismeretlen. „Eddig, ahová csak bementem, mindig elutasítottak; ’nincs hely’, máshol indoklás nélkül tessékeltek tovább. Ezen a soron kezdtem el, egy házat sem hagytam ki, egészen a mezőn át, a nagy hídig.”

Néztem a hölgy arcát, és láttam, imádságos lélek és szereti az Istent. „Szeretem a jólelkű embereket” – szólalt meg ismét. „Ugye helyet adnak itt?” Igennel feleltem, majd beszaladtam édesanyámhoz. Sietve leírtam neki a vendéget: nagyon szép hölgy; másként öltözik, mint mi; szoknyája sötét, bokáig ér; hozzánk térne be, ha itt befogadnánk éjszakára; nem kér ágyat sem, elég neki egy szék, vagy egy imazsámoly. Szaladtam apámhoz is. Ö szigorú ember volt; „Ki ez a szálláskérő?” – kérdezte; neki is leírtam az asszony külsejét, közben féltem, hogy elküldi. Édesapám végül beleegyezett: „Nézd, Marikám – mondta - valahogyan majd csak elhelyezkedik ez a váratlan vendég; nincs sok helyünk, de azért maradjon.”

Mivel az esték hűvösek voltak, befűtöttünk. A hölgy egy konyhaszékre ült, én mellé a földre. A mennyországról kezdett beszélni; csak szívtam magamba szavait és repestem a boldogságtól. Megkérdeztem, enne-e vacsorát, de elutasította. Csak egy kevés teát kért, meg kenyeret. Vacsora közben titokzatos dolgokról beszélt nekem; a szentek tudományáról, Szent Ferencről. Én is megszólaltam: „Nagyon szeretnék a jó Istennek szolgálni. Apáca szeretnék lenni” – mondtam a hölgynek. „Az leszel” – válaszolta, magabiztosan csengtek szavai. „Honnét tetszett jönni?” – kérdeztem. „Bécsből – egy zárdából. ”lgen?” – kérdeztem örvendezve. „Tessék engem is elvinni oda, nem baj, ha fiatal vagyok.” „Ahová most megyek, oda nem vihetlek. Majd később” – hangzott a válasz.

Úrangyalára szólt a harang.

A hölgy összetette kezét, imába merült.

Lénye átalakult. Fenséget, oly égi szépséget sugárzott, alakja fénylett. Megijedtem, akkor már tudtam, a Szűzanya Ö. Ez benső megvilágosítás volt.

Éjszakai pihenőre került sor, s szégyenkezve kellett megmondanom a hölgynek, hogy nem tudunk részére külön fekvőhelyet adni. Szüleim átmennek a másik szobába, neki mellém kellene feküdnie. Beleegyezett. „Elférünk” – mondotta. Szívem remegett az örömtől, soványka voltam. Kértem, vegye le a kendőjét. „Nem fontos” – mosolygott, de kérésemre levette. Gyönyörű haja fátyolként hullott alá, egészen a földig. Középen volt ketté választva. Apámhoz szaladtam: „Kicsit félek, de olyan szépeket mond. És olyan gyönyörű a haja, sűrű, nehéz, mintha vízesés volna. Megkértem, aludjon velem.” „Rád bízom, Marikám" – válaszolta apám. „Ha nem akar lefeküdni, maradjon ülve a hokedlin. Én nem fogok aludni, a padra dőlök le, a másik szobában, hogy ha valami történne, a közeletekben legyek.” Visszamentem a hölgyhöz. Mindketten ruhástól, félig ülve dőltünk le az ágyra. Egész éjszaka a mennyországról mesélt. Azt mondta, én is oda jutok. Szüleim is. Nem tudtam aludni a hallottak izgalmas szépségétől. Mondtam neki, reggel misére megyek. Azt válaszolta, ő is velem tart.

A misén mozdulni sem mertem mellette. Együtt mentünk áldozni. A mise végén egy ministráns szaladt hozzám, a plébános úr hívat, mondta. Azt válaszoltam, azonnal megyek, csak kikísérem vendégemet a falu széléig. A hölgy Stomfa irányába indult. Kérdeztem, oda talál-e? Elmagyaráztam az utat: „Először a hegynek tetszik menni, azután lefele, két-három percen át, onnan már látni a házakat.” Megköszönte a szállást. A búcsúnál még egyszer elmondtam szívem nagy vágyát: „Tetszik tudni apáca szeretnék lenni. Dicsértessék a Jézus Krisztus” – válaszolta. Két lépést mentem, majd visszanéztem, hogy még egyszer lássam, mert nehéz volt elszakadnom tőle. Legnagyobb meglepetésemre nem volt már sehol. Sem égen, sem földön. ”Talán még az Úr Jézus sem érné utol” – gondoltam gyermekfejjel.

A plébános atya már nagyon várt. „Ki volt ez az asszony Marikám? Nem volt földi lény. – A hölgy azt mondta, ha sokat imádkozom, elérem szívem vágyát, és apáca leszek.” A plébános úr elgondolkozott. „Alig mertem megáldoztatni” – mondta – mert amikor a Szentostyát felé nyújtottam, fénylett az arca és fény áradt a szájából is. Az Ostya kirepült a kezemből. Megáldozott ebben a fényben. Féltem a rendkívüli jelenségtől, s láttam, hogy ebben az asszonyban semmi földi nincs, ez a lény maga a dicsőséges Túlvilág. Még a sekrestyében is remegtem.”

Az elodázott halál

Harminchárom éves koromban elöljáróim Belgiumba rendeltek. Ottani zárdánkban nagy szükség volt jól dolgozó, fizikai munkát végző nővérekre. Bár gyenge voltam és sokat betegeskedtem, nagyon szerettem dolgozni, bármilyen munkát elvállaltam. Meszeltem, sikáltam, vécét és ólat takarítottam, mostam, mosogattam, szenet hordtam stb.; ha pedig volt egy kis szabad időm, nagyon szívesen olvasgattam. Csont és bőr lettem, annyira hajtottam magam. Elöljáróim úgy látták, hogy már nincs sok időm hátra: Pozsonyi rendházunkat is értesítették, hogy emberi számítás szerint hamarosan meghalok. Egy éjszaka így szólt hozzám az Úr: „Azt kérted tőlem, hogy Hozzám hasonló akarsz lenni, harminchárom éves korodban vigyelek magamhoz, nos, itt van az óra; szólítalak téged. Ha azonban mégis vállalnád a további szenvedést a lelkek megmentéséért, itt a földön, akkor meghosszabbítom földi életedet.” S Jézusom ekkor megígérte, megengedi, hogy a halhatatlan lelkekért szenvedjek még tovább a földön. Azt válaszoltam, hogy nagyon sokat akarok szenvedni, és sok lelket megmenteni a kárhozattól. Kértem Jézust: »Add meg nekem a kegyelmet, hogy öregkoromig vezekelhessek itt a földön, és ha meghalok, segíthessem a lelkeket a mennyország felé, a világ végezetéig. Add meg nekem, hogy ezer és ezer földi elhagyott tabernákulum előtt imádhassalak, amíg Te a legutolsó Szentostyában itt leszel a földön.”

Jézus megígérte nekem, majd így folytatta:

„És mit kérnél tőlem, amikor te is 33 éves vagy?” – Mit tudnál még nekem adni, amikor már egészen odaadtad magadat? – Önmagamnál többet valóban senki sem kaphat Tőlem, de kérj valamit, kimeríthetetlen kegyelmem kútja.” – Jézusom, arra kérlek, hogy a Te emberek között töltött 33 éved tiszteletére, adjál nekünk 33 ajándékot. – „Ajándékomat Szeplőtelen Édesanyám tiszteletéhez fűzöm. Ezen ígéretek valóra válnak mindazokban, akik tiszta szívvel, őszinte szándékkal, és buzgó szeretettel 9 egymást követő első szombaton engesztelik az Ő Szeplőtelen Szívét.”.*

* Ígéreteket lásd a 162. oldalon.

A nyelvek adománya

A negyvenes években, az egyik vidéki rendházban * a főnöknő kéretett, és megbízott azzal, hogy még aznap délután tartsak előadást, az ország minden részéből egybegyűlt körülbelül 150 nővér előtt, mivel baj van a hivatások körül: egyre többen jelentik be, hogy el kívánják hagyni a rendházat, és férjhez akarnak menni. Nagyon megrémültem. Kértem, hogy tekintsen el ettől. A nővérek között sok a tanítónő, tanárnő, diplomás és művelt ember, hogyan is szólhatnék én hozzájuk, én, az iskolázatlan?

Sohasem beszéltem még nyilvánosság előtt: zavaromban egyetlen épkézláb mondatot sem tudnék megfogalmazni.

Hasztalan tiltakoztam. A főnöknő ekkor az engedelmesség nevében megparancsolta, hogy tartsam meg az előadást. Ez ellen már nem szólhattam. Csak arra kértem, adjon némi gondolkozási időt, mert az Úr Jézussal szeretném megbeszélni ezt a keserves vállalkozást. Mondtam neki, hogy koldus és semmi vagyok, nem tudom végrehajtani az utasítást, ha csak Tőle, nem kapok kegyelmet. Hallottam Jézus erősített szavát: „Ne félj, nem neked kell beszélned. Én téged csak eszközül használlak, a nővérekhez Én fogok szólani, rajtad keresztül: szükségem van valakire, aki szívét és lelkét egészen odaadja Nekem.”

Bármennyire gyönyörűséges és megnyugtató volt Jézust hallani, tovább ellenkeztem.

* Sovy püspök atya úgy rendelkezett, hogy Natália nővér egy évig Zsámbékon tartózkodjék és ott szemlélődő életét zavartalanul élhesse.

Azt mondtam, szívesen végezném a legpiszkosabb munkákat, csak szónokolnom ne kelljen. Jézus ismét megszólalt: „Mondom neked, ne félj; majd Én beszélek. Tudasd a főnöknő anyával, hogy kész vagy megtartani az előadást.”

Ráhagyatkoztam Jézusomra, s a kijelölt időpontban megérkeztem a kápolnába. Átvillant agyamon, hogy a tanult emberek jegyzetet készítenek, én meg a levegőből szólok. Még egyszer a tabernákulumra tekintettem és ekkor valami túlvilági boldogság töltött el. Ismét hangzott a bíztatás: „Te csak eszköz vagy, Én fogok beszélni!”

Leültem az asztalhoz. Senkire se mertem nézni, csak beszéltem. Hangszer voltam Jézusom kezében, talán hegedű; minden hang, minden szó, minden futam időben érkezett a lelkembe. Jézus hangja volt minden. A kolostori kicsiny kápolna égő erdővé változott; minden fény volt és tűz. Edénnyé változtam, amelynek italából elsőként én kortyolhattam. Én lettem az első hallgató és figyelő, tanítvány voltam, mint az apostolok a hegyi beszédnél. Tudtam, egészen biztosan érzékeltem, hogy valaki beszél bennem; olyan dolgokról ejtettem szót, amelyek korábban még csak fel sem merültek bennem.

Miről beszélt Jézus? Szavainak aranya ma is ragyog lelkemben. A szerzetesi életről szólott, a kilépésekről, a férjhezmenetelről, a zúgolódásokról, az elégedetlenségről és engedetlenségről, az elöljárókkal szemben megnyilvánuló tiszteletlenségről, amit ma kontesztálásnak mondanak. Szólt a szinte minden kolostorban tapasztalható felbomlási folyamatokról. Annyira elteltem leírhatatlan boldogsággal, hogy hangomat sem észleltem, azt sem éreztem, hogy ajkaim mozognak; Jézus nem is beszélt, Jézus valami gyönyörű muzsikát árasztott szét a kápolnában, s mi mindnyájan Vele énekeltünk; a bibliai szüzesség, az evangéliumi szegénység és engedelmesség szelleme, öröme töltött be mindent és mindenkit. Jézus szószéke fölém magasodott, én teljesen eltűntem.

Két óra hosszat tartott. Egy pillanatra sem csuktam be a számat. Túlvilági kegyelmekkel teltem el én is, s magam sem tudom, hogyan is fejeztem be.

Az előadás után siettem eltűnni, szaladtam fel a lépcsőn, a szobámig. A nővérek így is utolértek, s nem győztek álmélkodni a hallottakon.

Amikor végre egyedül maradtam, a por és hamu Natália nővérhez maga Lucia tartományi főnökanya lépett be. Elmondotta, hogy sokan, akik korábban el akartak távozni a szerzet kötelékéből, ígéretet tettek, hogy hűek maradnak szerzetesi fogadalmukhoz. „Ugye, Natália nővér, nem hiába ragaszkodtam ahhoz, hogy szóljon az eltávozni akarókhoz” –

mondta. Arra hivatkoztam, hogy maga Jézus beszélt nem én, hogy magam is sokat tanultam, mert Jézus szava harangozott bennem, én csak az Ö isteni harangzúgását hallottam, s hogy Jézus most is azt mondja: „Az Én kegyelmem éltet benneteket. az Én irgalmam él szívetekben.” Én csak az Ö gondolatainak fényében ültem az asztalkánál, és ami világított, az Jézus fénye volt.

2. Natália nővér kiválasztása és szenvedései

Így szólt az Úr:

„Leányom közöld gyóntatóatyáddal: ha egy tiszta és áldozatkész lelket találok, általa nemcsak ezer lelket, hanem egész nemzeteket mentek meg.”

- Elfelejted, Uram, ki és mi vagyok én.

- ”Te valóban semmi és senki vagy: nincs is más dolgod, csak az, hogy tovább add, amit neked mondok.”

Ekkor megnyugodtam, hogy megmaradhatok semmiségemben.

Más alkalommal azért panaszkodtam az Úrnak, hogy nem tudok jól magyarul. Magamban azt reméltem, hogy fölment e nehéz feladat alól. Azt válaszolta nekem: „Ó, te tudatlan, te gyámoltalan! Mit gondolsz, miért adtam melléd segítséget, gyóntatódat és újoncmesternődet? Ők melletted állnak.”

Megkérdeztem Jézustól, mi a szándéka velem, így válaszolt: „Leányom, te a szeretet és a szenvedés által áldozat leszel a papokért, a bűnösökért és a tisztítóhelyen szenvedő lelkekért. Légy készen minden áldozatra őérettük. Amikor tőled valamilyen áldozatot kívánok, jelentsd elöljáróidnak és gyóntatódnak. Ha ők ellenkeznek, akkor belső szenvedést küldök rád. Ebből megtudják, hogy Én kívánom tőled az áldozatot.”

Amit Jézus mondott, azt meg is tette. A belső szenvedések oly nagyok voltak, hogy inkább elviseltem volna akármilyen testi fájdalmat és megpróbáltatást.

Egyik napon, kompletórium idején, Jézus oly erősen vont magához, hogy elveszítettem az uralmat érzékeim fölött, és nem tudtam elvégezni a szóbeli imákat. Amikor ismét magamhoz tértem, nagyon szenvedtem, mivel megzavartam a közös imát. Szenvedtem a miatt is, hogy Jézus előre megmutatta a világra váró katasztrófákat és a lelkek lezüllését.

Elöljáróim megparancsolták nekem, kérjem Jézust, hogy kegyelmi adományait feltűnés nélkül adja, különben nem vehetek részt az imákban, S nem maradhatok a magdolnanővérek közösségében. Kérésemre Jézus így felelt: „Jól van. Ezentúl feltűnő jelek nélkül részesülsz kegyelmi adományaimban. Úgy fogok élni és működni benned, mint egykor, földi életemben az emberek között. Jöttem és mentem, imádkoztam és dolgoztam, mint akármelyik ember. Lelkem rejtve volt a világ számára miközben Atyámnál időztem elragadtatásban.”

A feladat, amellyel Jézus megbízott, sok szenvedést hozott nekem. Mikor panaszkodtam emiatt Jézusnak, így szólt: „Gyermekem! Én a kereszten és a kereszt által váltottam meg a világot. Elvéreztem. Gyóntatód, újoncmesternőd és te, nem szenvedtetek még az elvérzésig! Ne feledd el, hogy szenvedés a vételár azért a földért, amelyen hazádnak és az egész világnak szebb jövőjét építem.”

1940-ben gyakran küszködtem kételyekkel közlések valódiságát illetően. Jézus így szólt hozzám: „Ne félj! Én voltam, aki hozzád szóltam, Én, az örök Szeretet, az örök igazság hatalmas szava. Akarom, és az a kívánságom –, hogy Szeplőtelen Anyámat nyilvánosan és ünnepélyesen a Világ Királynőjének ismerjék el – eljusson papjaimhoz, Szívem nem nyugodhatik, amíg Szeplőtlen Anyám, mint a Világ Királynője, el nem foglalja királyné trónusát!” *

Félénken válaszoltam: „Én ezt nem tudom közölni a papokkal, mert nem beszélek jól magyarul, s fönnáll az a veszély, hogy kívánságodat helytelenül adom tovább.” Ezt hallván ilyen szavakkal vigasztalt az Úr: Én, a Bölcsesség Istene, a kicsikkel kicsi vagyok, a nagyokkal nagy.

* Ez a kívánság lényegileg teljesült, amikor XII. Pius pápa 1942. október 24-én az egész világot felajánlotta a Világ Királynőjének.

„Ne vonakodj, közöld mindezt gyóntatóatyáddal! Ö nem fogja félreérteni isteni akaratomat és szándékomat.”

Néhány nap múltán így sürgetett Jézus: „Ha Én beszélek, te is beszélj! Ha pedig hallgatok, hallgass te is! Miért félsz? Nem fogsz kudarcot vallani. Szeplőtelen Anyám el fogja érni a neki kijáró királynői tiszteletet. Utoljára bíztam rád valamit: menj hát, és tedd, amit parancsoltam! Nem szabad késleltetned Szívem örömét, melyet általad elérhetek, s el fogok érni!”

Mikor egy látomás alkalmával megtudtam, hogy hazám nem kerülheti el a borzalmas katasztrófát, azt gondoltam, hiábavaló az írás és a közlés. Jézus szelíden korholt: „Abbahagytam-e művemet, amikor megláttam a keresztet és a halált? Neked is így kell tenned! Tovább kell folytatnod az írást, még akkor is, ha holnap tán meg kellene halnod és munkád kárba vész. Nem a te műved az, amit teszel, hanem az Enyém! Én vagyok az, aki művem fölött rendelkezem – senki sem vonhat ezért kérdőre Engem, senki sem kontárkodhat bele abba, amit Én csinálok!” És ha gyóntatóatyám megtiltja az írást? – kérdeztem. „Akkor nem fogsz írni. Gyóntatóatyád szava az Én szavam. Gondosan őrizd meg az írásokat, mert a háború után * szükség lesz rájuk! G. páter** folytassa tovább művemet akkor – mint annak apostola.”

Más alkalommal így vigasztalt Jézus: „Fogadd isteni parancsomat belső nyugalommal. Ezt csak akkor találod meg, ha gondolataid csakis Felém irányítod.

* A második világháborúról van szó.

** Gologi páter Natália nővér gyóntatója, aki az engesztelés művének apostolaként tevékenykedett, míg elöljárói meg nem akadályozták ebben.

Akarom, hogy közléseimet mondd el gyóntatóatyádnak. Te vagy a botocska kezemben, amellyel ki akarom nyitni az ajtót, hogy eljuthassak papjaimhoz.”

Ó Jézus, jó Pásztor! Mit tettél, mit gondoltál, mire jutottál, amikor rám találtál, ennyire megalázkodtál? Lehetetlen, hogy Jézus kéréseinek ellenálljak. Kívánságait teljesíteni akarom, amíg csak Ő akarja. Legyen mindez az Ő dicsőségére, mert Ő a minden, és én a semmi vagyok.

VISSZA                                                                                                                                                                             KÖVETKEZŐ